Juhász Gyula: Trianon


Nem kell beszélni róla sohasem, 
De mindig, mindig gondoljunk reá. 

Mert nem lehet feledni, nem, soha, 
Amíg magyar lesz és emlékezet, 
Jog és igazság, becsület, remény, 
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül, 
S magyar szív és ész tartott meg bizony. 
Egy ezer évnek vére, könnye és 
Verejtékes munkája adta meg 
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. 

És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, 
Hol királyokat koronáztak egykor, 
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, 
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha, 

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, 
És mienk volt a legszebb kék szalag, 
Az Adriának gyöngyös pártadísze! 
És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol 
Ferenczy festett, mestereknek álma 
Napfényes műveken föltündökölt, 
S egész világra árasztott derűt. 
És nem lehet feledni, nem soha, 
Hogy Váradon egy Ady énekelt, 
És holnapot hirdettek magyarok. 
És nem lehet feledni, nem, soha 
A bölcsőket és sírokat nekünk, 
Magyar bölcsőket, magyar sírokat, 
Dicsőség és gyász örök fészkeit. 
Mert ki feledné, hogy Verecke útján 
Jött e hazába a honfoglaló nép, 
És ki feledné, hogy erdélyi síkon 
Tűnt a dicsőség nem múló egébe 
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! 
Ő egymaga a diadalmas élet, 
Út és igazság csillaga nekünk, 
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar, 
A pokol kapuin is győzni fogsz, 
S a földön föltalálod már a mennyet! 
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol 
Arany Jánost ringatá a dajka 
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, 
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, 
Bírnád feledni Kassa szent halottját 
S lehet feledni az aradi őskert 
Tizenhárom magasztos álmodóját, 
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok, 
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, 
Rossz csillagok alatt virrasztva járók, 
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan 
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött 
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek 
Némán, csupán a szív veréseivel 
S a jövendő hitével egy nagy esküt, 
Mely az örök életre kötelez, 
A munkát és a küzdést hirdeti, 
És elvisz a boldog föltámadásra. 

Nem kell beszélni róla sohasem 
De mindig, mindig gondoljunk reá! 

Pozsony
 
Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult. 
A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha. 
Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett, 
Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.